Folyamatosan tudósítottam (írtam és fotóztam) a Zsolnay Kulturális Negyeddel kapcsolatos fejleményekről: ezek a hg.hu nevű webes folyóiratban jelentek meg. Részt vettem a "Mindennapok Zsolnayja" című kiállításon, a kék óriásvázák történetét bemutató anyagommal. Alkotó szerkesztője voltam Zsolnay Vilmos dédunokája, Mattyasovszky Zsolnay Tamás: Zsolnay épületkerámiák Budapesten című könyvének (Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt. 2005), amelyben először került rendszerezésre és bemutatásra a pécsi gyár építészeti kerámiagyártását bemutató tényanyag és a hozzá kapcsolódó művészettörténeti értékelés. A legtöbb épület a régióközpontban, Budapesten található. A gyár azonban az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén is maradandó nyomot hagyott a színes mázas építészeti kerámia gyártásával: Bécstől Csernovicig, Szabadkától Besztercebányáig megtalálhatók ezek az épületek: a mai Magyarországon éppenúgy mint a Monarchia utódállamaiban. Nos ezt az anyagot gyűjtöttem össze Mattyasovszky Zsolnay Tamás instrukciói alapján (kutattam), fotóztam és készítettem el a művészettörténeti értékelést, amelynek angol és német nyelvű fordítása is készült. Minden ígéret és bíztatás ellenére a könyv a pécsi EKF eseményeire nem jelent meg, amit őszintén sajnálok! Szerencsére nem az íróasztalfióknak dolgoztam, hiszen nem csak a már említett hg.hu-n jelentek meg rövid kivonatai e munkámnak, hanem többször hívtak a diaszpórában élő magyarság körébe vetítettképes előadásokat tartani e témában.(Csehországban/Prágában többször jártam, valamint Ausztriában is és itthon természetesen). Azon sokan elcsodálkoznak, hogy miért vagyunk ennyire "nagyvonalúak" a ránk hagyott örökséggel, miért nem jelenhet meg a megfelelelő formában egy olyan munka amely a múltunk, művészettörténetünk egyedülálló és különösképpen Pécshez kapcsolódó szegmensét prezentálja.

Budapesten élő és dolgozó építész ismerősöm járt néhány napja itt vendégségben. Idén másodszor jött Pécsre, első alkalommal a felújított tereket, a Kodályt meg a Tudásközpontot nézte meg, s utána nagyon hosszú ideig írta a budapesti, meg a külföldi építész barátainak a leveleket arról, hogy Pécsre el kell jönniük, s látniuk kell ezeket az építményeket. Most a Zsolnay gyárban járt, aztán telefonon hosszasan mesélt arról, hogy a finn barátait már tavasszal elhozza ide. Azt mondta, „nem is érdemes máshová menni”.
Azt hiszem, megfelelő szempontrendszerben a fent idézett mondatnál nem is kellene több ahhoz, hogy büszkék, és elégedettek legyünk.
Persze nyilván van egy csomó szempontrendszer. S mindnek talán nem is lehet megfelelni.
Amikor 2009 szilveszterén megjelent a 2010-es évszám a tévéképernyőn, összerándult a gyomrom. 2010 nem egy következő év volt, hiszen annyiszor írtuk le, mondtuk ki, használtuk e-mailcímekben, pályázati anyagokban, programleírásokban, hogy mire 2010 lett, fogalommá vált. Nyomasztó, és félelmetes fogalommá – legalábbis számomra.
Levegőben lógtak a szerződések, pénz nem volt, a programok fele a visszamondás határán. A művészek, fellépők, partnerek egyre sűrűsödő, a szerződéskötést sürgető levelei, telefonjai. még el sem kezdődött 2010, De már előre rettegtünk (s ez a szó itt most nem túlzás, egy kicsit sem).
Már nagyjából 2010 augusztusában látszott, hogy a munkahelyem például nem éli túl az évet. Néhány hónappal végül túlélte, de az valami véletlen szerencse volt.
Innen visszanézve (bár még hátrébb kellene lépni néhányat, hogy valamelyest objektíven lehessen szemlélni a helyzetet) mégis csupa pozitív előjellel szerepelnek a gondolataimban, emlékeimben, tudatomban az EKF-hez kapcsolódó dolgok:
- Imádom a Széchenyi teret – akárki akármit mond, nekem tetszik. A kövek lehetnének kevésbé csúszósak, s itt lenne az ideje egy rendes nyilvános wc létesítésének is, de a tér él, működik. Jó érzés a részének lenni. ¬
- A Tudásközpontot, a Zsolnayt, vagy a Kodályt lehet mindenféle vádakkal illetni arra vonatkozóan, hogy mennyire emésztik el a pénzt, meg egyáltalán, hogy milyen pénzeket emésztenek el – érdekes módon még mindig van mit elemészteni, úgytűnik, egy darabig mégiscsak kitart. A kis intézmények beolvasztását, felszámolását, stb.-t nem tudom az ő számlájukra írni – még úgy sem, hogy az egyik kicsi intézmény a saját munkahelyem volt, a második (de néha első) otthonom. Most így működnek, úgy tűnik, hogy nem működnek rosszabbul, vagy gyengébben, mint az előzményeik. De ha csak az épületeket nézzük: szépek, európai városokba illő, csodálni való épületek. S csodájukra is járnak.
- S ha nincs EKF, mikor újulhattak volna meg a városban utcák, terek, parkok?
Nyilvánvaló, hogy lehetett volna (talán kellett is volna) jobban csinálni. Hatékonyabban, szervezettebben, s úgy, hogy a város lakói magukénak érezzék az ügyet. Hogy azt lássák, hogy ami történik az értük van, az róluk szól. Így utólag szépen hangzik ez, de már eléggé mindegy.
Ha számonkérjük mondjuk a menedzsment központon, vagy az önkormányzaton, hogy mi mindent mulasztottak, mi mindent tehettek volna még, akkor azt is el kell(ene) mondani – bár nyilván nem szívesen -, hogy mi (szervezők, programgazdák, közönség) mit mulasztottunk, s mi mindent tehettünk volna... Értelmetlen volna most már keseregni rajta, csak ne felejtsük el, hogy rajtunk is múlott/múlik.¬

Büszke vagyok Pécsre, a 2010-es évre, úgy ahogy van, az új terekre, az épületekre, arra, hogy a részese lehettem – még akkor is, ha ez sokszor nyűggel, konfliktusokkal, meg negatív érzésekkel járt. Mert a vége szerintem pozitív (lesz).

P.S.:
Az alábbi szösszenet 2010 áprilisában született, a jólismert reklám analógiájára, s úgy érzem, idekívánkozik. (Kérem, hogy azzal az elnéző szeretettel olvassa mindenki, amivel íródott.)
"Nincs kosfejem. Nem vagyok porcelánkészítő. és nem hordok eozint magamnál. A világ egyik legbonyolutabb pályázati rendszerében szervezek programokat és rajtam kívül még több millióan tudják, mire gondolok, amikor azt mondom: Széchenyi tér.
A döntéshozás megelőzi a gondolkodást és nem örülök, ha a turisták összekeverik a művészetek házát a cella septichorával.
Büszkén gondolok Csabára, az igazságosra, a kötelező arculati elemekre, a Hungarofestre és Kardos Józsira. Szeretem a zöld színt, az egyforma plakátokat, a sajtótájékoztatók, és a kiemelt projektek hangulatát.
Itt élek a Mecsek oldalában. imázsfilm gyártásban mi vagyunk a császárok és igenis nálunk él a világ legtöbb kulturális menedzsere! Európa Kulturális Fővárosa, én így szeretlek!"

2009 januárjától 2010 szeptemberéig a Pécs2010 Menedzsmentközpont, a cégátalakulás után 2010 szeptembere és decembere között a Művészeti és Marketing Közhasznú Nonprofit Kft. sajtófőnöke voltam. A megtisztelő feladatra dr. Mikes Éva és Ruzsa Csaba kértek fel 2008 novemberében.

Hogy mit tettem? Nagyon ravasz ez a rovatcím, hiszen öntömjénezés és az indokolatlan szerénység közötti arany középútra kényszerít. A teljesség igénye nélkül sajtóközleményeket, cikkeket, időnként interjúkat írtam, sajtótájékoztatókat szerveztem, sok száz esemény lebonyolításában vettem részt, hasonló (ha nem nagyobb) nagyságrendben interjúkat szerveztem, egy PR-cikkeket író újságírócsoport szakmai koordinációjában vettem részt, a város hírét igyekeztem öregbíteni idehaza és külföldön egyaránt, kommunikációs kampányt építettem fel és bonyolítottam le sikeresen. Pl. Simon Wintermans állításával – tényekkel bizonyíthatóan szöges ellentétben – SIKERES sajtókampányt és sok-sok médiafelületet szereztünk kerékpáros útjához. Az én ötletem volt sok más mellett az is, hogy a Nyitott templomok napja és az Utazás a török félhold körül című rendezvények sajtótájékoztatójának csúcspontjaként Simon Wintermans gördüljön be a Jakováli Hasszán Dzsámija udvarába, ahol megjegyzem, fotósok és operatőrök hada fogadta.

2010-ben többen szerettek volna velem úgymond „mélyinterjút” készíteni, mások arra biztattak, hogy írjak önéletrajzi regényt vagy úgymond leleplező kötetet a tapasztalataimról, a 2009-2010-es időszakról. Az interjúlehetőségeket visszautasítottam, bulvárkönyvet nem írok. Jogi és etikai okokból egyaránt: a munkaszerződésemben kötelez(ett) a titoktartás, erkölcsileg pedig nem látom helyesnek, hogy ha valaki egy állást (ráadásul mások bizalmából és felkérésére) elvállal, az ott tapasztalt élményeiről – persze a negatívakat hangsúlyosabbá téve és hasznot húzva a beavatottság előnyeiből – memoárt ad ki.

Rendkívül sok gondolkodás előzte meg, hogy ide írjak-e valamit. Egyes online lapokban nagyon sokszor olvasva, illetve a városban hallva azt a Pécs2010 Európa Kulturális Fővárosa-programmal kapcsolatos mérhetetlen sok tévhitet, rosszindulatú pletykát, híresztelést, félinformációt vagy igazságszilánkokon alapuló torzítást szívesen írtam volna kommentárt (persze nem anonim módonl!), de a meggyőző cáfolathoz fel kellett volna fednem számos olyan háttérinformációt, amelyek a szolgálati titok részét képezték.

Amiért mégis fontosnak tartottam ezt a bejegyzést, az két ok:

1, Egyrészt a volt kollégáim képviselete, a sokat (és számtalanszor teljesen ok nélkül vagy más intézmények helyett) szidott Pécs2010 Menedzsmentközpont munkatársai, akikről tudom, hogy biztos nem „villognának” a FAL-on azzal, mit tettek az EKF-ért. A köztudatban, a városban és sokak képzetében ez a cég a "milliókat kereső", "semmittevő" emberek gyülekezete volt. Az is elbizonytalanított sok esetben az itt-ott hallott megjegyzések kommentálásától, hogy az az EKF-kép, amely az én fejemben él, teljesen más. Ügyvezető igazgatót láttam, aki reggeltől estig tárgyal, marketing munkatársat, aki még a késő esti órákban is fénymásol, kiadványokat cipel a raktárba. Fejlesztési területen dolgozó kollégákat, akik az uniós szigorú előírások miatt bizony az átlag munkaidőnél jóval többet töltöttek az íróasztalnál. Pénzügyeseket, akik a programgazdáknak segítettek az elszámolásuk elkészítésében, jogászokat, akik a napi munkájuk mellett különleges szakmai eseteket is remekül megoldottak.

Meggyőződésem, hogy számos olyan kisebb és nagyobb eredmény született akkoriban pontosan ezen embereknek köszönhetően, amelyek nagyon sok hasznot hoztak közvetve a városnak is és amelyekről a közvélemény mit sem tudott, és persze máig sem tud.

"Ez volt a dolguk" - mondhatná bárki, és igaza volna. Sőt, akkor is egyetértenék képzeletbeli vitapartneremmel, ha rámutatna, bizony a Pécs2010 Menedzsmentközpont munkatársai is hibáztak, mulasztottak időnként. Így igaz, ez önkritika is egyben!

2, Ez átvezet a másik okhoz, amiért billentyűzetet ragadtam. Természetesen olvastam Somlyódy Nóra A Balkán kapuja című könyvét, a szerzőt személyesen ismerem és a kötet megjelenésekor gratuláltam is neki. Meggyőződésem azonban, hogy a kiváló tollú újságíró – hiába fektetett ennyi munkát művébe – a valóság és az EKF folyamatának, láncolatának, az okok és összefüggések rendszerének csak felszíni részéig jutott el, tehát ha 10-es mélység létezik, akkor körülbelül két réteget sikerült feltárnia, nyolc réteg érintetlen maradt. Így nagyon sok olyan nyilatkozat és háttérinformáció hiányzik a könyvből, amelyek az EKF-folyamatok megértéséhez, értelmezéséhez, a sikerek, kudarcok helyes arányának helyes leírásához járult volna hozzá. Elfogadom azt az érvelést, hogy az összes személyes szerepvállalást nem lehet beletenni egy könyvbe, mert akkor sosem lehet lezárni egy kéziratot.

De azt nagyon fontosnak tartanám, hogy egyszer, valaki az összes fellelhető dokumentumot, háttéranyagot, beszámolót és minden mást összegyűjtve, analizálva megírja az EKF történetének teljes spektrumát. Egy jó történész sem tesz mást: a rendelkezésre álló forrásokat és visszaemlékezéseket kutatja, hasonlítja össze. 2010 egyre távolodik, de a tanúk még élnek, a források elérhetők, csak egy kéznyújtás szükséges, és máris a közelmúlt újabb dimenziói nyílnak meg.

Pályáztam az EKF ötletpályázaton és díjat nyertem. A Boltív köz sétáló utcává tétele volt a téma, meg lehet nézni ma. Egy év után járhatatlan, balesetveszélyes, gagyi, rosszabb mint régen.
De sokan szép dicséretet, elismerést, pénzjutalmat kaptak.

Nem tudok többéves megfeszitett munkáról beszámolni!
Se hősi tetteim, se hétköznapi küzdelmeim nem voltak. Hacsak az nem számit, hogy két harcossal kellett együtt élni ezidőben:)
Mivel úgy döntöttünk, éves rendes szabadságunkat időben,térben és anyagiakban is EKF-ben töltjük, igyekeztem a programdömping minél több rétegébe belekóstolni és nem finnyogni.
Bevallom, remekül szórakoztam!
Élveztem a magas és kevésbbé magas kultúra képviselőinek produkcióit, a térélményt és a meleg követ az új Téren, a sokadalmat az ingyenes rendezvényeken, a jó hangulatú beszélgetéseket bor mellett...
Hagytam, hogy hasson!
És invitáltam, vendégülláttam sokakat.
Ezt tettem.

Leginkább önkéntes munkáimmal járultam hozzá az előző évhez. Segítettem a Cella Septichorában, az Ördögkatlan Fesztiválon, a Piknik Park rendezvényein és hirdettem egész évben az EKF programokat szavakkal és tettekkel :) !

Önkéntesként voltam fátültető, föld+kőhordó talicskázó a Zsolnay Mauzóleumnál, élő sakkfigura a Zöldalma fesztiválon, Múzeumok Éjszakáján teremőr, Matt Biancon és Harcsa Veronikán fellépők cuccaira vigyázó, karácsonyvárón kézműveskedő. :)

Önkénteskedtem az Ördögkatlan Fesztiválon, augusztustól decemberig pedig én voltam az EKF programoszlopok hivatalos plakátragasztója :)

Nem szeretem bölcs emberek mondásait.
Annak ellenére ezt pl. kedvelem. (Andrej Tarkovszkij :Napló - Osiris Kiadó / 2002)
"Az olyan együttérzés,amelyet nem követ tett, a hazugság legrosszabb formája"
Nem kiívánnám "tetteimet" "túllihegni!" -
Azaz "telelihegtem" a netet (e-mailek - mindenféle hozzászólások - és az iWiW - meg ne soroljam - Pécsről - a PEKről - stb.) Mit is mondjak még ?- eléggé szkeptikus voltam/vagyok... maradok.
Na, de ne legyen igazam !

Nyáron önkéntesként segítettem teremőrként, szórólapozóként, hostessként, és lépten-nyomon reklámozom a városom Budapesten a barátaim körében :)